2016. február 12., péntek

A Lankóci-Kis-Duna mentén

A múlt heti sikeres fűztalálatokon felbuzdulva ma kimentem a nagy esők előtt a Lankóci-Kis-Dunához, ezúttal Decs határában. Azt gondoltam, hogy a múlt heti hely nem rendkívüli volt, hanem tipikus. Így nincs más dolgom, mint kilométereken keresztül sétálni a Lankóci-Kis-Duna partján, és sorba méregetni a hatalmas füzeket. Nem lett igazam.

Gyermekkoromban hatalmas rajokban éltek még varjak a határban. Most ismét láttam egy viszonylag nagy rajt. Azt mondják, az elmúlt 30 év alatt a korábban tűzzel-vassal irtott varjak száma 90%-kal csökkent hazánkban, telente is egyre kevesebb jön hozzánk.  Ma már védett madarak.  Persze vannak  annyira  intelligens madarak, hogy a veszélyek elől a biztonságos városokba húzódtak, sok bosszúságot okozva a városlakóknak. A városokban azonban a dolmányos varjú lett a dominánsabb, úgyhogy itt sincs vezető szerepben. 

Lankóci-Kis-Duna hivatalos neve ma Lankóci-Kis-Duna-csatorna. Decsnél most rengeteg víz van benne. Partján biztató nyárfák.

Egy szállás a partján. A decsi határ óriásira duzzadt a szabályozási munkák után. A falutól kilométerekre is voltak földjei az embereknek. Hogy ne keljen naponta megtenni ezt a nagy távolságot, kis szállásokat építettek. A 20.század elején egy módos decsi gazdának a falusi nagy tornácos háza mellett volt egy szállása is, meg egy tanyája ( értsd présháza) is Szekszárdi- dombsághoz tartozó Decsi-szőlőhegyen.  Ez szintén kilométerekre volt a falutól.  Mivel az egykézés miatt rajta kívül  csak egy munkáskéz volt a családban, ezért zselléreket is kellett fogadni- gyakran messzi vidékről-  akik szép lassan többen lettek, mint a református ős-decsiek. A falu felduzzadt, a jövevények nagy része katolikus volt.  1933-ban már egy nagy katolikus templom is épült a faluban, azóta a reformátusok egyre fogyatkozó kisebbséget alkotnak.

Egy 300-as szil a parton.

Biztató kettős fűz, ám az egyik törzs kidőlt. A maradék is 500-as. A biztató kezdett után a folytatás elmaradt.

A decsi református templom távolról. Jól látszanak a gótikus támpillérek, tömegarányaiban ma is gótikus jellegű még a templom, a tornya barokk. 

Tipikus. Haladni itt nem nagyon lehetett, így a part menti szántásban próbáltam meg evickélni. A Sárköz méltó most nevéhez, de 90% a sár, 10% a köz. 

Kilométereket haladtam az egyre kevesebb reményt sugalló meder mentén, aztán feladtam. Cserenc határában újra biztató nagy fák tűntek fel a távolból. Megint átvágtam a sártengerré vált szántáson. A közönséges diónak a fekete dió ellenében nem sok esélye van a juglans nemzetségben a listára kerüléshez. Ez a 345cm-es példány mindenképpen megörökítésre érdemes.

Biztató nyárfás vidék, de a legnagyobb is csak éppen eléri az 500-at

Ez a három is, itt a bal szélen,  elfelejtett összenőni. 

Ez a szép fűz is éppen csak elérte az 500-at. Ennél adtam fel végleg. Közben be is borult, elegem is lett a sok dzsuvából meg sárból, csalódtam is, elindultam hát haza. Azt hiszem, jó darabig nem fogok a Lankóci-Duna melletti dzsuvába visszavágyni.